2017. augusztus 17.

Time to say goodbye

2017. augusztus 17. 1 megjegyzés

Sziasztok!


Nos, hol is kezdjem... Talán néhányotoknak úgy tűnhet, megint hoztam egy hirtelen döntést, amit rövid időn belül meg fogok bánni. Aki így gondolja, az nagyon téved. Ezt a döntést már hónapok óta pakolgatom a fejem egyik zárható rekeszéből a másikba, de túl nagyra nőtt, és már egyikbe sem fér bele igazán. Úgyhogy ideje búcsút mondanom a blognak, a Bloggernek és mindenkinek, akit ezáltal ismerhettem meg.

Természetesen nem lépek le magyarázat nélkül. Az utóbbi pár napban volt lehetőségem komolyabban végiggondolni az egészet, és sikerült összeszednem a gondolataimat. Három fontosabb okot fogok most felsorolni, de van még néhány kisebb is, ami nem annyira lényeges. Ez így pont elég lesz.

Az első, és talán a legnyilvánvalóbb ok, hogy nem tudok olyan bejegyzést írni, ami igazán érdekelné az olvasóimat. A legtöbb posztom drámázásból és bugyuta TAG-ekből áll, és úgy vettem észre, hogy nem mozgatja meg a népet az ilyesmi. Ha jobban belegondolok, én sem szoktam mást csinálni azon kívül, hogy elolvasom az általam követett blogok ilyen jellegű bejegyzéseit. Azt is hozzá kell tennem, hogy nyűgnek érzem már, hogy leüljek, és új posztokat pötyögjek, amiket már korábban összeírtam. 

A történeteimmel is hasonló a helyzet, ez lenne a második okom. A hét itt töltött évem alatt nem sikerült felmutatnom semmi olyasmit, ami komoly elhatározást tükrözne. Az alapötleteket kitaláltam, a designokat, borítókat megcsináltam, de amikor oda jutottam, hogy le kell ülni és be kell pötyögni a fejezeteket, elszállt minden lelkesedésem. Az utóbbi hónapokban ez pedig csak fokozódott. Azt vettem észre, hogy egyre kevesebbet gondoltam egy-egy sztorimra, ezáltal sok kisebb rész kiesett. Nagyon elhanyagoltam őket. Talán jobban megy nekem az alapötleteken való agyalás. Ez ellen ugyan tehetnék, ha többet olvasnék, de nem vagyok könyvmoly. Nem igazán szeretek olvasni, ami tudom, hogy nagy baj, de ez van.

A harmadik ok pedig jóval komplikáltabb és összetettebb, mint az előző kettő, de talán a legfontosabb mind közül. Az elmúlt három év alatt rengeteget változtam, és inkább rossz, mint jó irányba. Sőt, az elmúlt fél évben ez a folyamat túlságosan is felgyorsult, és jelenleg ott tartok, hogy már nem tudom, ki vagyok, mire hogyan fogok reagálni, és a többi. Nem egyszer fordult elő, hogy nagyon csúnyán megbántottam egy-egy nagyon közeli barátomat, és már nem tudtam helyrehozni a dolgokat. Lehet, hogy ez most csúnyán fog hangzani, de nekik mindenféleképpen jobb lesz, hiszen nem lesz lehetőségem még egyszer megbántani az érzéseiket, vagy kellemetlen helyzetbe hozni őket. Mindig is csapongó természetű voltam, ebből adódott az a rengeteg meggondolatlan cselekedet is, amit elkövettem. Az egyik pillanatban még sírtam a röhögéstől, a következőben meg már a fájdalomtól, amiért egy újabb hülyeséget csináltam. Kisebb, nagyobb dolgok, amik mások számára talán jelentéktelennek tűnhetnek, de én nem felejtem el őket. Pláne azért, mert én magam tettem mindent. Aki pedig megpróbált segíteni, azt egyszerűen elhajítottam magamtól. Kezelhetetlenné váltam, ennyi az egész.

Köszönöm mindenkinek, aki mellettem volt a hét év alatt, támogatott, segített és elviselt. Örülök, hogy rengeteg hasonló érdeklődésű és hobbijú embert megismerhettem, és ezáltal rájöttem, hogy mégsem vagyok annyira egyedül ebben a nagy világban. De egyszer minden véget ér, egy vonat sem áll örökké az állomáson. Az én szerelvényem most elindul, és talán egyszer megérkezik egy új helyre, felújítva, teljes mértékig megújulva. Újjászületve.

Hatalmas öleléssel búcsúzik,
Lia